A kaláka egységbe kovácsol

Közösen jobban megy

Vonulnak a hölgyek a kalákára. Náluk van az elemózsia

Június 24-e inkább Keresztelő Szent János ünnepeként, a magyar népdal „virágos” Szent Jánosaként honosodott meg a köztudatban. Ezen a napon az almásiak és a lemhényiek a kaláka hagyományát elevenítették fel. Az eseményre a sajtó képviselőit is meghívták, hogy minél nagyobb nyilvánosság előtt tudatosodjon: a gépeken kívül is van élet, ami sokkalta közelebb áll a természethez és a közösséghez.

 Az ötlet Cserei Lázár almási megyebírótól származik, aki pár hónapja kezdett a kalákaszervezésen töprengeni. A szokás egyébként nem is olyan rég – tíz–tizenkét éve – ment ki divatból, miután egyre több székely portát „meghódítottak” a különféle mezőgazdasági gépek, és így a közösségi munkaerő ezen szervezettségi formája háttérbe szorult. A megyebíró végül Szent János napjára időzítette az eseményt, és így az egybeesett az almási és lemhényi önkormányzat rendezvényével – igaz, hogy a kalákások a tyúkokkal keltek, míg a közös falunap délután zajlott.

Ünneplőbe öltöztek a kalákások

A templom előtti téren találkoztunk Cserei Lázárral és a lemhényi meg kézdialmási családokból álló kalákásokkal, akik sorra érkeztek helyszínre, a férfiak fehér inget, fekete mellényt és fekete nadrágot viselve, az elmaradhatatlan fekete kalappal kiegészítve. „Oldalbordáik” egy része székely ruhába öltözött, egy lemhényi – mai szemmel nézve népesnek mondható, négy leánygyermekkel büszkélkedhető család – pedig még az apróságokat is e népi viseletbe öltöztette.

 

Miután a csapat összeállt, a Csemetéskert felé vettük az irányt, ami az Avas aljában, festői helyen búvik meg. Itt fekszik ugyanis az Egerkútnak nevezett „hétvékás” kaszáló, aminek neki kellett veselkedni, és kézi vágóeszközzel levágni róla a szénának szánt növényzetet. A kaszások az elmaradhatatlan, kupicányi lélekmelegítő behörpintése után sorba álltak, így az oldalban mindenki egy rendet vágott. A 13 férfi röpke fél óra alatt végzett a futballpályányi terület lekaszálásával, közben zajlott a viccelődés – a nők megjelenése után a sikamlósabb tréfák elsütése –, egymás barátságos heccelése, a saját kasza dicsérése.

A közös munka élménye

– Éppen kaszáló Szent János ünnepe van, és ez kitűnő alkalom egy kaláka megszervezésére, ami már akkor megfogalmazódott bennem, amikor a Hazajáró stábja Almásban forgatott. Célnk ennek a hagyománynak a megtartása, ápolása – mondotta érdeklődésünkre Cserei Lázár, akitől azt is megtudtuk, hogy a legidősebb kaszás a 78 éves Kádár András volt. Szintén a megyebíró osztott meg velünk érdekességként, hogy régebben a takarástól számított kilenc hónap után volt a legnagyobb a gyermekáldás a falvakban. A kézi munka mellett érvelve elmondta, természetkímélőbb; a gépi kaszálásnak sok sündisznó, gyámoltalan őzgida vagy éppen hasznos rovar esik áldozatául.

Miután az asszonyok egy fa árnyékában megterítettek a früstöknek, többen elmesélték régi élményeiket a kaszálásról, egy jó szerszám beszerzésének nehézségéről. Azt is megtudtuk, voltak, akik a kaszájukat a nagyapjúktól örökölték, mások meg 19. századi favillájukat mutogattak büszkén. Mi 10 óra körül intettünk búcsút a vidám társaságnak, arra bíztatva őket, jövőben se felejtsenek el kalákázni.